Az alkoholizmusról és az öngyilkosságokról szóló statisztikák fölemlegetése a leghálásabb téma, a gazdasági helyzetünkre jellemző paraméterek is bőséges alkalmat adnak az önkínzó búsongásra. De a kedvencek között vannak az oktatási témájú rangsorok is: diadalmasan fedezhetjük fel, hogy már megint gyengébbek vagyunk valamiben: végre kiderült, leendő felnőttjeink már megint tudatlanabbak, életképtelenebbek lettek; legalábbis valami bizonytalan eredetű felmérés szerint.

Az ilyen statisztikák és rangsorok közlése rendszerint valami olyasmit sugall, hogy valamit rosszul csinálunk, tehát nyilván át kell vennünk valami nagy okosságot a listán előrébb szereplőktől. Be kellene vezetnünk valamit (azaz már megint: ki kellene találnunk Magyarországot), különben ki tudja, mi lesz velünk. Ehelyett (már megint) azt javasoljuk: nézzünk körül, és fedezzük fel saját meglévő értékeinket. Mondjuk a fent utolsónak említett oktatás területén is.

Nézzük meg, mi a titka az oly gyakran emlegetett „magyar tehetségnek", nemzetközi hírű tudósaink kétségbevonhatatlan zsenialitásának. Palló Gábor tudományfilozófus vizsgálta alaposabban ezt a kérdéskört. Mint kimutatta, tudósaink nagy többségére jellemző volt, hogy a magas szintű elméleti felkészültséghez igen jó gyakorlati, nemegyszer üzleti képességek párosultak. Sokan közülük képesek voltak arra, hogy egymástól igen különböző tudományterületeken is magas szintű tevékenységet végezzenek. Gyakran a humán (filozófiai, társadalomtudományi, közgazdasági) ismeretek és a reáltudományok (matematika, fizika, biológia) világában is jártasak voltak. A különböző területek képviselői gyakran összejártak, országhatárokon is átívelő baráti hálózatokat, asztaltársaságokat alkottak, ahol a sokszínűség, a problémák sokoldalú megközelítésének módja a mindennapi diskurzus részévé vált. Itt nem vált el élesen a komolyság a játékosságtól, az erkölcsi felelősség és a végső igazságok keresése a humortól, az egészséges kételkedéstől.

Egy olyan országban, amelynek egész történetét meghatározza egyfelől a kulturális hatások sokszínűsége és a genetikai sokféleség, másfelől az identitás ápolása és következetes őrzésére való törekvés - nem ezekre alapozva kellene a tehetséggondozás sajátos magyar modelljét megalkotni? Nem épp ezt a tanulságot hordozza világhírű tudósaink példája? Nem a biztos alapműveltség megadását célzó, az örök értékeket szem előtt tartó, egyúttal a sokszínű hatásokra nyitott oktatási-nevelési módszert kellene előnyben részesíteni? És nem olyan rangsorokban kellene elhelyeznünk magunkat, ami éppen ezeket veszi figyelembe...? Lehet, hogy így kevesebb alkalmunk lenne a búsongásra.